Ma parádé volt. Már egy párszor végigeveztem a Dunakanyart, de soha nem felfelé. Hogy az egyik legszebb csücske kishazánknak, azt nem kell részletezni. Lefelé robog az ember, felfelé észrevesz egy csomó, addig nem látott részletet. Már ha van hozzá elégenergiája: kis túlzással, itt annyit kell két kilométerbe fektetni, amennyiből felmegyünk Pestről Szentendrére.

De aztán az jutott eszembe, hogy milyen tökéletesen össze van rakva körülöttünk minden. Ahol széles a folyó, ott az ember minduntalan az alját kaparja (elnézegetve a kopásokat a lapátomon, már tudom, miért a legolcsóbb változattal evezek). Aztán, ha hegyek közé szorul, mintha falnak mennénk. A Nap este lenyugszik és reggel felkel. Mindez kiszámítható, megismerhető. Tökéletes. Ami elrontható benne, az rajtunk múlik. És ha valamennyien a legjobbra törekednénk, akkor valószínűleg közelítené a tökéletest minden bennünk és körülöttünk. Végső soron, egyszerű házi feladat.

Majdnem itt ért véget a nap, aztán olyan kérdésekkel találkoztam este, amikre a legjobb indulattal sem tudom a megoldást. Végső soron, itt sem lesz más lehetőségem és feladatom, mint tenni a legjobbat a képességeim szerint. Azt hiszem, lesz itt még feladat ráhagyatkozásban is...