Igazából mindig kérdés volt számomra, hogy valaki megjárja, mondjuk a Caminót, zarándokol egy hónapon át, aztán másnap fel kell szállnia a vonatra/buszra/repülőre. Az azért kemény lehet.Három éve engem is autóval hoztak haza Lébényből. Idén úgy döntöttem, hogy visszafelé is evezek.
Kora reggel a Rábcán indultam. Akkora folyócska, hogyha egy fickósabb kedvű horgász nagyot dob, a túlparti fűzfába akad bele.
Aztán jött a Mosoni-Duna. Ínségesebb országokban már nemzeti folyó is lehetne.
Majd a Nagy-Duna, ahogy ismerjük. És az öt napon át tartó felfelé lapátolásból, a gondolataimból, mindabból, amit ez a zarándoklat hozott, fokozatosan, egyre tágulva, egyre gyorsulva hoz vissza a mindennapjaimba.
A gondolatoknak van idejük leülepedni. Az apróbb sérüléseknek, csípéseknek gyógyulni. (A fáradtság örök...
) És örömmel, várakozással tartok hazafelé, mert szeretem a családomat, szeretem az embereket, akik körében élek, és alapvetően az egész életemet.
) És örömmel, várakozással tartok hazafelé, mert szeretem a családomat, szeretem az embereket, akik körében élek, és alapvetően az egész életemet.Hogy mennyire más dimenziókban él ilyenkor az ember: ma, ahol ebédeltem, a mosdóban volt egy tükör. Rádöbbentem, hogy napok óta nem láttam magam. Mit mondjak? Mintha összegyúrnánk Bear Grylls és Harrison Ford legjobb pillanatait... persze lehet, csak a kalap okozta az illúziót...
