Lassan megérett bennem a gondolat, hogy ez az út, ebben a formájában véget ért.

A 2023-as szezont egy - amúgy abszolút nem tragikus  - egészségügyi probléma keresztül húzta. Ez megoldódni látszik egy közelmúltban lezajlott műtét segítségével, de a jövő év már most kútba esett a következő probléma miatt. Ugyanis esetem egy nagyot, banális dolog volt, a Mátrában történt egy parkolóban, az első idei havas napon. Emlékszem, feküdtem a hóban, a jobb vállam marhára fájt, de alapvetően jókedvűen, amúgy cinkosan felkacsintottam az égre, hogy most tényleg Uram, kigáncsoltál? Röviddel utána, egy kedves társamnak meséltem a történteket, ő aztán megvilágította számomra a dolog lényegét, miszerint dehogy gáncsolt el engem az Isten, csak hagyta, hogy ilyen hülye legyek.

A dolog vége egy szalag majdnem teljes szakadása lett, ezt is műteni kell. Az orvos szerint a teljes felépülés majd 6, de inkább 9 hónapot fog igénybe venni, ami azt jelenti, hogy talán majd jövő ősszel vízre tudok szállni. Vettem az adást, valószínűleg a testem már nem vágyik ilyen kihívásokra. Egy ilyen zakót egy sima zúzódással is át lehetett volna vészelni, de esetemben nem így történt.

Úgyhogy nincs semmi dráma és tragédia, egyszerűen úgy tűnik, más kihívások várnak rám, más lesz az én utam a jövőben, ezt békével elengedem. Köszönet mindenkinek, aki követett, aki szurkolt nekem, aki lehetővé tette az eddigi két utat! Nagyon szépek, jók voltak, jó emlékezettel őrzöm őket!

Sziasztok!

Emlékszem, az első vízreszállás mindig mekkora ünnep volt: végre túl vagyunk a soha véget érni nem akaró téli alapozásnak, tejeszacskót húztunk a lapátra, én lötyögtünk egy szigetkört. A tejeszacskó persze már a múlté, elegáns neoprén zsákot használok, de száraz ruhám még nincs, így télen nemigen evezek. (Persze, ez csak kifogás, nem vagyok még elég kemény hozzá, de egyszer majd talán…)

A mai tavaszban azonban azonban én is kimerészkedtem, és az ünnepi hangulatot semmi nem tudta elrontani. Ezúttal - sem - szigetkör, hanem a Balaton, és ahogy leértem a szertetett akali horgászkikötőbe, hát a vasúton túlról kellett a hajót és a magashegyi expedíciókkal vetekedő cuccot a vízhez gürcölni, mert az egész terület átépítés alatt áll. Nagyon szépen csinálják, szerethető lesz, a korrekt munkavégzést az is igazolja, hogy egy részletes tájékoztató tábla van kirakva a majdani végeredményről. És amikor elkezdtem böngészni, el is homályosodott a szemem, amikor a következő jelöléshez értem: Víziturisztikai beszállópont a mólónál! A sólyánmál eddig is barátságosan elfértünk a horgászokkal, de hogy ezúttal ránk is gondoltak, hát nagy kalaplengetés!

Ez az arisztokratikus szóösszetétel szerepel diagnózisként egy hosszabb folyamat után kapott szakvéleményen. A pórias hétköznapokban ez lehengerlő csontkinövéseket jelent a sarkamon, a hozzájuk csatlakozó (pontosabban: azokat előidéző), most már lényegében folyamatos gyulladással, és elegáns, bár némileg valóban öreguras sántikálással. Jelen állapot szerint műtét vár rám, ami nem gondolom, hogy többet jelentene egy sebész számára rutin ujjgyakorlatnál, de nyilván elgondolkodtatja az embert, aki a kérdéses sarok rosszabbik végén található.

Ha másról nem, hát arról, hogy leállás várható, aztán a felépülés folyamán valószínűleg megismerek egy másik dimenziót, egy sokkal lassabbat, emberi számítás szerint bottal zsonglőrködve.

Hogy mi okozta mindezt, az a tipikus tyúk volt-e előbb, vagy tojás dilemma. A csípőm nem annyira szimmetrikus, mármost az ebből adódó aránytalan terhelés ugyanúgy lehet oka, mint következménye a sarok-dolognak. És így visszaemlékezve, volt az elmúlt években zarándoklat (sőt, majdnem teljes szezon is), amit kihagytam a derékfájdalmam miatt. Aztán idén is fájt, de ezúttal erőltettem az evezést, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a sántikálásban megfáradt csípőt tök jól kimozgatja az evezés. És itt megint előkerül az alap probléma: ha igazi zarándok lennék, elindultam volna derékfájással is. És az igazi zarándokok általában meg is érkeznek, legyen bármi bajuk. Már nem csak a hitem mondatja ezt velem, hanem a tapasztalat is....

Mindegy, ez már a múlt, jelen pillanatban a feladat EZEN az úton végig menni, immár valóban zarándok módjára!

(Kép forrása: wikipedia.org)

Csütörtök este jártam utoljára a Dunán. Amikor ma leértem, egészen megdöbbentő volt a változás. Közben ugyanis bő 160 centiméterrel nőtt a vízállás. Még úgy is nagyon erős volt, hogy évek óta ezen a szakaszon evezek, minden este, amikor csak szerét ejthetem. Megvolt már árvizben, kisvízben, reggel-este, télen-nyáron, minden körülmények között. De mégis leesik az ember álla, annyira más arcát tudja mutatni, annyira rövid idő alatt.

Hosszú volt a mostani kisvíz. Jövet-menet, érdekes volt a szárazra került mederfenéken vizsgálgatni a vízről már jól ismert jelenségeket: amott van a hurok, amibe ha közepes vízállásnál bekeveredik az ember, csak kitolatni lehet belőle, aztán a körakások, az aprócska sziget kisága, előtte az iszapos, és a legfőbb attrakció, a középen lévő zátony, ami jobbára ki sem látszik, most pedig száraz lábbal (olykor lópatával) át lehetett kelni rá.

Sokminden elakad, leülepszik, amikor nincs rá lendület, hogy magunkkal sodorjuk. Aztán előbb-utóbb, de törvényszerűen megjön a nagyvíz. Ilyenkor van, amit ismét felemelünk, és tovább visszük, és van, ami már végképp ott marad, a fövenybe ragadva.

Én nem tudom a világ tragédiáit másképpen értelmezni, csak az egyén szintjén. Tudom, efölött annyi érdek csap össze, hogy képtelenség igazságot tenni. Ha van egyáltalán igazsága a tragédiáknak…

Az első képen egy fiatal kijevi pár. Vagy testvérek, az is lehet. Pár napja, azon a reggelen járta be a világsajtót, amikor az orosz támadás megindult. Még minden előtt. Alapvetően zavar a maszk, magam is kerültem olyan helyzetbe, hogy valakinek hosszú heteken át csak a szemét láttam. Az arcát próbáltam a maszk mögé képzelni, pedig valamilyen alapszinten már ismertük egymást. De ezen a képen jó, hogy maszkot viselnek. Elég a mozdulatuk, az összekapaszkodásuk. Az ehhez tartozó arckifejezésük hadd maradjon a legbelső magánügyük. A fiú, az azóta megjelent rendeletek értelmében, már hadköteles korú.

A második képen egy alig húszéves fiú, már katonaruhában, de még egy veranda előtt. Talán még otthon, az utolsó pillanatokban, Ha volt már kedvese, valószínűleg azokban a napokban ugyanígy kapaszkodtak össze. Ment, mert vitték, mert nem volt választása. 1945 telét minden bizonnyal végigfagyoskodta. Hogy március végén, a világháború egyik áldozata legyen, a nagyvázsonyi út csicsói elágazásánál. Neki a nevét is tudjuk: Nikolaus Petersen.

Nem tudom elhinni, nem tudom elfogadni, hogy mindig így kell csinálnunk, hogy mindig így kell történnie.

(Az első kép forrása: 168.hu)

Ez azért most jól esett! Ha jól emlékszem, tavaly július óta nem eveztem. Akkor durrant le a derekam, ami aztán valahogy elvitte az egész szezont. Hogy hiányzott-e? Ezt az ember mindig csak akkor tudja megítélni, amikor a vágyott dologban ismét része van. Igen, hiányzott, már nagyon.

A vízreszállás minden tavaszon egy fontos pont. Amikor iskolás az ember, valahogy nagyon lassan megy az idő. Akkor egy télből a következő nyár elérhetetlenül messzinek tűnik. És a téli edzések ugyan nagyon szükségesek a kajakos embernek (főleg, ha még fiatal…), de azért valljuk be: ezek nem a sportág legszebb pillanatai. Futás-konditerem-tanmedence-úszás, utóbbi lehetőleg hajnalban és a kinti medencében, hogy a lélek is acélosodjon. (Vagy a csóró egyesület csak ott tudott pályát bérelni.) Mármost, ezek után a vízreszállás egy mámoros pillanat, mégha olyan hideg is van, hogy a vadkacsa kloákája is befagy, vagy ha a kissé még kezdő titán bele is bucskázik a 2-3 fokos vízbe.

Hogy mekkora ünnep ez, jól mutatja Apám sztorija. A Nagyapám is, ő is evezős volt. Nagyapámék még gondolkodás nélkül ittak a Dunából edzés közben, ez a múlt század huszas-harmincas éveiben történik. Apáméknak már az ötvenes évek eleje jutott, akkor már ugye ipari nagyhatalom lettünk (értsd: ment bele minden a Dunába), meg az ötéves terv sem a környezetvédelmi direktívákkal kezdődött. Szóval, akkor már senki nem ivott csak úgy bele a Dunába. De kora tavasszal azért csak levezényelte az edző a nyolcas legénységét a stégre, hogy na fiúk, nyaljátok meg a vizet! És megmerítették a tenyerüket és ittak a Dunából egy korty vizet. Valamiféle pogány szertartás volt ez, az év első beköszönése, a folyó tiszteletéről, de a szeretetéről is szólt.

Nohát, én ma nem nyaltam meg a Balatont, de ilyesféle gondolatok jártak a fejemben. És kértem szép szezont, egészséggel, békességgel, napsütéssel, zarándokjárással!

Tavaly betegség miatt kimaradt, de idén ismét Balázsolás Balatoncsicsón, a Szent Balázs-hegyen! Szélcsend, napsütés, 8 fok, csillogó víztükör, ilyenkor az ember tényleg elhiszi, hogy idén is lesz nyár… és az eddigi tapasztalatok alapján, valószínűleg rekord-közeli résztvevő számmal.

A Balázs áldás hagyományosan a torokgyík ellen volt, szélesebb értelemben persze mindenféle betegség ellen kérünk védelmet. Valahogy most jobban megérintett a téma, miután nagyjából egy hónapon át szórakoztattuk egymást a Cividdal. Mindezt három oltást követően, tényleg nem tudok mást mondani: vigyázzatok magatokra és egymásra!

Nem, semmi doppingvétség nincs a háttérben, mondjuk, esetemben nem is tudom, ki ellenőrizhetné, legfeljebb a nyugdíj bizottság...

Az már a nyár elején látszott, hogy az idei Szent Jakab utam veszélyben van: változások voltak a munkahelyemen, ami az egyik oldalról izgalmas, a másikról viszont olyan mennyiségű pluszmunkát hozott, ami miatt elmaradoztak az esti evezések. Aztán reálisan felmértem a helyzetet, és szépen csöndben lemondtam a mostani zarándoklatomról. De persze elhatároztam, hogy rendbe teszem a feladataimat, és esténként irány a Duna.

Azonban múlt pénteken leültem egy székre, amiről elég nehezen sikerült felállnom. Becsípődött valami a derekam tájékán. A dolog nem tragikus, de arra pont elég, hogy egyelőre szó sem lehet evezésről. Kiöregedett sportolóként azért hozzá vagyok szokva, hogy itt-ott fáj, és ha fáj, az fél évig nem múlik el. De amikor az ember alól kibicsaklik a dereka - vagy legalábbis így érzi -, már az is teljesen irreálisnak tűnik, hogy miként kerül fel a hajó a kocsi tetejére. Egyelőre egy hónap nyújtó gyakorlatok, aztán meglátjuk...

Hát, ez a nyár, ez az időszak más utat hozott. Nagyon szűken véve, amolyan út nélküli utat. De persze úton vagyunk minden nap, még a legátlagosabb keddeken is. Tudtam én ezt eddig is, de úgy látszik, most egy kis ismétlő lecke vált szükségessé.

Most ezért vagyok hálás.

Idén kicsit később kezdtem a szezont, csak április második felében. Tudom, a kemények ilyenkor már túl vannak annyi kilométeren, amennyi nekem egy évben mindennel együtt összejön, de hát én csak egy zarándok lennék.

A szokásos időbeosztás szerint, a megszokott felségvizeken történt mindez: munka után futás az érdi szakaszra, aztán felfelé a bal parton, majd vissza. Tavaly ősszel nem nagyon volt minderre időm, áthidaló megoldásként a szintén nagyon szeretett Szpariba jártam, a Kopaszi gátra, gyors esti evezésekre. Szóval az érdi szakaszon már viszonylag régen jártam.

A történethez még hozzátartozik, hogy van egy, az idő homályába vesző ellentét az evezősök és a horgászok között. A Nagyapám, aki az előző század húszas-harmincas éveiben volt menő a Dunán, már beszámolt ilyen összetűzésekről. Mármost, én a vizeket járva, igyekszem minden esetben köszönni a horgászoknak, illetve megkérdezem, elférek-e a zsinórjuk mellett. Mert azt a fránya damilt a vízen érkezve, nem nagyon lehet észrevenni.

Fentiek okán, az esti tekergéseim során kialakult egy kapcsolat a partszakasz törzshorgász gárdájával. És annak ellenére, hogy talán tavaly ősz elején járhattam utoljára arra, már az első estén utánam szólt az egyikük, hogy tavaly óta nem látott. Másnap egy másikuk pedig azzal várt, hogy de jó, hogy megint lát.

Az i-re a pontot aztán a suhancok tették fel. Szerintem őket is ismerem, korábban csatangoltak páran esténként a parton, váltottunk néhányszor pár szót. Tavaly még amolyan legénykék voltak, de ők abban a korban vannak, amikor még gyorsan történnek a dolgok, mostanra suhanccá értek. Vagánnyá, de a szó jó értelmében. Kissé el is szemtelenedtek, vagy csak heccelni akartak engem egymás előtt, minden esetre, a fák biztonságos takarásából az egyikük utánam rikkantott, hogy Helló, Papi! Hogy szemtelen volt-e? Persze, hogy az volt. De nyilván visszaköszöntem neki, rájuk kérdeztem, mi van velük, erre előjöttek a fák közül, és beszélgettünk kicsit.

Szóval, a Dunán szokás szerint, rendben mennek a dolgok.