Én nem tudom a világ tragédiáit másképpen értelmezni, csak az egyén szintjén. Tudom, efölött annyi érdek csap össze, hogy képtelenség igazságot tenni. Ha van egyáltalán igazsága a tragédiáknak…

Az első képen egy fiatal kijevi pár. Vagy testvérek, az is lehet. Pár napja, azon a reggelen járta be a világsajtót, amikor az orosz támadás megindult. Még minden előtt. Alapvetően zavar a maszk, magam is kerültem olyan helyzetbe, hogy valakinek hosszú heteken át csak a szemét láttam. Az arcát próbáltam a maszk mögé képzelni, pedig valamilyen alapszinten már ismertük egymást. De ezen a képen jó, hogy maszkot viselnek. Elég a mozdulatuk, az összekapaszkodásuk. Az ehhez tartozó arckifejezésük hadd maradjon a legbelső magánügyük. A fiú, az azóta megjelent rendeletek értelmében, már hadköteles korú.

A második képen egy alig húszéves fiú, már katonaruhában, de még egy veranda előtt. Talán még otthon, az utolsó pillanatokban, Ha volt már kedvese, valószínűleg azokban a napokban ugyanígy kapaszkodtak össze. Ment, mert vitték, mert nem volt választása. 1945 telét minden bizonnyal végigfagyoskodta. Hogy március végén, a világháború egyik áldozata legyen, a nagyvázsonyi út csicsói elágazásánál. Neki a nevét is tudjuk: Nikolaus Petersen.

Nem tudom elhinni, nem tudom elfogadni, hogy mindig így kell csinálnunk, hogy mindig így kell történnie.

(Az első kép forrása: 168.hu)