Idén kicsit később kezdtem a szezont, csak április második felében. Tudom, a kemények ilyenkor már túl vannak annyi kilométeren, amennyi nekem egy évben mindennel együtt összejön, de hát én csak egy zarándok lennék.

A szokásos időbeosztás szerint, a megszokott felségvizeken történt mindez: munka után futás az érdi szakaszra, aztán felfelé a bal parton, majd vissza. Tavaly ősszel nem nagyon volt minderre időm, áthidaló megoldásként a szintén nagyon szeretett Szpariba jártam, a Kopaszi gátra, gyors esti evezésekre. Szóval az érdi szakaszon már viszonylag régen jártam.

A történethez még hozzátartozik, hogy van egy, az idő homályába vesző ellentét az evezősök és a horgászok között. A Nagyapám, aki az előző század húszas-harmincas éveiben volt menő a Dunán, már beszámolt ilyen összetűzésekről. Mármost, én a vizeket járva, igyekszem minden esetben köszönni a horgászoknak, illetve megkérdezem, elférek-e a zsinórjuk mellett. Mert azt a fránya damilt a vízen érkezve, nem nagyon lehet észrevenni.

Fentiek okán, az esti tekergéseim során kialakult egy kapcsolat a partszakasz törzshorgász gárdájával. És annak ellenére, hogy talán tavaly ősz elején járhattam utoljára arra, már az első estén utánam szólt az egyikük, hogy tavaly óta nem látott. Másnap egy másikuk pedig azzal várt, hogy de jó, hogy megint lát.

Az i-re a pontot aztán a suhancok tették fel. Szerintem őket is ismerem, korábban csatangoltak páran esténként a parton, váltottunk néhányszor pár szót. Tavaly még amolyan legénykék voltak, de ők abban a korban vannak, amikor még gyorsan történnek a dolgok, mostanra suhanccá értek. Vagánnyá, de a szó jó értelmében. Kissé el is szemtelenedtek, vagy csak heccelni akartak engem egymás előtt, minden esetre, a fák biztonságos takarásából az egyikük utánam rikkantott, hogy Helló, Papi! Hogy szemtelen volt-e? Persze, hogy az volt. De nyilván visszaköszöntem neki, rájuk kérdeztem, mi van velük, erre előjöttek a fák közül, és beszélgettünk kicsit.

Szóval, a Dunán szokás szerint, rendben mennek a dolgok.