Nem, semmi doppingvétség nincs a háttérben, mondjuk, esetemben nem is tudom, ki ellenőrizhetné, legfeljebb a nyugdíj bizottság...

Az már a nyár elején látszott, hogy az idei Szent Jakab utam veszélyben van: változások voltak a munkahelyemen, ami az egyik oldalról izgalmas, a másikról viszont olyan mennyiségű pluszmunkát hozott, ami miatt elmaradoztak az esti evezések. Aztán reálisan felmértem a helyzetet, és szépen csöndben lemondtam a mostani zarándoklatomról. De persze elhatároztam, hogy rendbe teszem a feladataimat, és esténként irány a Duna.

Azonban múlt pénteken leültem egy székre, amiről elég nehezen sikerült felállnom. Becsípődött valami a derekam tájékán. A dolog nem tragikus, de arra pont elég, hogy egyelőre szó sem lehet evezésről. Kiöregedett sportolóként azért hozzá vagyok szokva, hogy itt-ott fáj, és ha fáj, az fél évig nem múlik el. De amikor az ember alól kibicsaklik a dereka - vagy legalábbis így érzi -, már az is teljesen irreálisnak tűnik, hogy miként kerül fel a hajó a kocsi tetejére. Egyelőre egy hónap nyújtó gyakorlatok, aztán meglátjuk...

Hát, ez a nyár, ez az időszak más utat hozott. Nagyon szűken véve, amolyan út nélküli utat. De persze úton vagyunk minden nap, még a legátlagosabb keddeken is. Tudtam én ezt eddig is, de úgy látszik, most egy kis ismétlő lecke vált szükségessé.

Most ezért vagyok hálás.