Ez azért most jól esett! Ha jól emlékszem, tavaly július óta nem eveztem. Akkor durrant le a derekam, ami aztán valahogy elvitte az egész szezont. Hogy hiányzott-e? Ezt az ember mindig csak akkor tudja megítélni, amikor a vágyott dologban ismét része van. Igen, hiányzott, már nagyon.

A vízreszállás minden tavaszon egy fontos pont. Amikor iskolás az ember, valahogy nagyon lassan megy az idő. Akkor egy télből a következő nyár elérhetetlenül messzinek tűnik. És a téli edzések ugyan nagyon szükségesek a kajakos embernek (főleg, ha még fiatal…), de azért valljuk be: ezek nem a sportág legszebb pillanatai. Futás-konditerem-tanmedence-úszás, utóbbi lehetőleg hajnalban és a kinti medencében, hogy a lélek is acélosodjon. (Vagy a csóró egyesület csak ott tudott pályát bérelni.) Mármost, ezek után a vízreszállás egy mámoros pillanat, mégha olyan hideg is van, hogy a vadkacsa kloákája is befagy, vagy ha a kissé még kezdő titán bele is bucskázik a 2-3 fokos vízbe.

Hogy mekkora ünnep ez, jól mutatja Apám sztorija. A Nagyapám is, ő is evezős volt. Nagyapámék még gondolkodás nélkül ittak a Dunából edzés közben, ez a múlt század huszas-harmincas éveiben történik. Apáméknak már az ötvenes évek eleje jutott, akkor már ugye ipari nagyhatalom lettünk (értsd: ment bele minden a Dunába), meg az ötéves terv sem a környezetvédelmi direktívákkal kezdődött. Szóval, akkor már senki nem ivott csak úgy bele a Dunába. De kora tavasszal azért csak levezényelte az edző a nyolcas legénységét a stégre, hogy na fiúk, nyaljátok meg a vizet! És megmerítették a tenyerüket és ittak a Dunából egy korty vizet. Valamiféle pogány szertartás volt ez, az év első beköszönése, a folyó tiszteletéről, de a szeretetéről is szólt.

Nohát, én ma nem nyaltam meg a Balatont, de ilyesféle gondolatok jártak a fejemben. És kértem szép szezont, egészséggel, békességgel, napsütéssel, zarándokjárással!