Csütörtök este jártam utoljára a Dunán. Amikor ma leértem, egészen megdöbbentő volt a változás. Közben ugyanis bő 160 centiméterrel nőtt a vízállás. Még úgy is nagyon erős volt, hogy évek óta ezen a szakaszon evezek, minden este, amikor csak szerét ejthetem. Megvolt már árvizben, kisvízben, reggel-este, télen-nyáron, minden körülmények között. De mégis leesik az ember álla, annyira más arcát tudja mutatni, annyira rövid idő alatt.

Hosszú volt a mostani kisvíz. Jövet-menet, érdekes volt a szárazra került mederfenéken vizsgálgatni a vízről már jól ismert jelenségeket: amott van a hurok, amibe ha közepes vízállásnál bekeveredik az ember, csak kitolatni lehet belőle, aztán a körakások, az aprócska sziget kisága, előtte az iszapos, és a legfőbb attrakció, a középen lévő zátony, ami jobbára ki sem látszik, most pedig száraz lábbal (olykor lópatával) át lehetett kelni rá.

Sokminden elakad, leülepszik, amikor nincs rá lendület, hogy magunkkal sodorjuk. Aztán előbb-utóbb, de törvényszerűen megjön a nagyvíz. Ilyenkor van, amit ismét felemelünk, és tovább visszük, és van, ami már végképp ott marad, a fövenybe ragadva.