Tegnap este is megejtettem a már szokásossá vált csavargásomat a Dunán. Naplemente, viszonylag meleg, szinte tökéletes tükörvíz, ami azért elég ritka az érdi szakaszon.

A halásztelki parton van egy rész, amit már kellőképpen rendbe tettek a hódok, össze-vissza döntötték a fákat, és láthatóan folyamatos az illegális fakitermelés. Az egyik elkövetővel állandóan kerülgetjük egymást, ha ő vesz észre előbb, csak a nagy csattanást hallom, ahogy a lapos farkával a vízfelületre csap, amikor alábukik. De ha én vagyok gyorsabb, pár másodpercig még figyelhetem, ahogy úszik a folyó közepe felé.

Mármost, tegnap megvolt ez a hód koma, láttam befelé húzni, aztán menetrendszerűen alábukott. Ellenben kissé feljebb, a nagy fánál, ahol fordulni szoktam, a vízbe lógó gyökerek között megpillantottam Hód 2.0-át! Ücsörgött úgy derékig a vízben, és majszolgatott valamit. Megálltam, figyeltem, nem zavartatta magát. Szerencsétlenkedtem a vízhatlan tokban a hajóra kötött telefonommal, hogy megörökítsem, ez ellen sem volt kifogása. Úgy látszik, fotogénnek érezte magát tegnap este.

Aztán komótosan elrugaszkodott, és úszni kezdett felfelé. Nem bukott alá. Megindultam mellette, igyekeztem csendesen, gördülékeny mozdulatokkal evezni. És megtettünk így száz métert. Ő úszott, én eveztem, egyhajónyi távoságra egymástól, majdnem egyvonalban. A naplementében, a csendben, a tükörvízen. Aztán megállt, kimászott a vízből, felágaskodott és megtisztította a hasát. Majd újra négylábra állt, egy darabig nézett engem és nagy komótosan beballagott a bokrosba. Akkor sikerült az egyetlen értékelhető képet készítenem róla.

Én meg megfordultam, és elindultam lefelé, azzal a boldog döbbenettel, amikor az ember szembesül a teremtett világgal, ami mellett egyébként hajlamos elrohanni.