Ma feszültséggel telve indultam Esztergomból. Rosszul is aludtam, de nem a kemping szomszédságában zajló koncert miatt. Az Alvin és a Mókust eddig nem ismertem, hát most meg lett. Tetszett, bár nekem egy kicsit sokat káromkodtak, ebből is látszik, hogy öregszem...

Egyszerűen, nagyon hétköznapi dolgok csúsztak be. Egy zarándoklattól mást vártam. Aztán rájöttem, hogy ez abszolút nem baj. A hétköznapi dolgaink is mi vagyunk, pontosabban az, ahogy megoldjuk őket. Csak hát a megoldást nem láttam, ez feszített meg.

Lassacskán aztán rájöttem, hogy meg kell tennünk mindent. Ha valami kilátástalannak tűnik, akkor azt őszintén meg kell mondani. Aztán, ha tényleg mindent megtettünk a legjobb képességeink szerint, akkor nincs más hátra, mind az Égiekre bízni a többit.

Az igazi megnyugvást aztán egy vihar hozta el. Paradox módon, először tudtam a mindenféle, napégés ellen használt felsőimtől megszabadulni. Nekivetkőztem, mint a régi birkózók, viaskodtam a széllel, a hullámokkal, a sodrással. És hagytam, hogy kilúgozzon belőlem minden feszültséget.

Aztán Lábatlanban, ebéd közben megbeszéltük a szőlő dolgait az étterem vezetőjével, aki főzött rám és mellém telepedett egy kávéval. Neszmélyben pedig egyes-egyedül kaptam egy teljes csónakházat, megmutatták, reggel hol hagyjam a kulcsot. El sem akartam hinni, hogy manapság még van ilyen....

(Tegnap a gyatra net miatt nem tudtam képet mellékelni, most igyekszem pótolni.)