Tudtam én előre, hogy a mai nap a ráhagyatkozásról fog szólni. Amikor szerveztem az utat, Neszmély és Vének között nemhogy szállást, de még egy vendéglőt sem találtam a parton. Mert mindennek helyben kell lennie, a Lavór súlya meg a cucc együtt nagyjából 45 kiló, még a vízen is munkás mozgatni. Nem volt mit tenni, be kellett vállalni.

De nem ismertem ezt a Duna-szakaszt, hol mekkora a sodrás (zűrösebb helyeken szinte egy helyben áll az ember). A másik oldalon viszont ott volt, hogy mégiscsak egy zarándoklaton lennék, nem egy teljesítmény túrán, itt azért más a muníció. De bevallom őszintén, kicsit így is hadilábon álltam a kérdéssel. Pedig 9 éve, amikor kibicikliztem Csíksomlyóba, akkor is voltak horror napok, de ez a kérdés fel sem merült. Visszalépés a javából...

Aztán az időjárás. Zarándoklaton fel sem merül, abban megyünk, amit kapunk, nem véletlen van ez így. Versenyen még csak meggondolja az ember, kell-e ez nekem, nem lesz-e sérülés, betegség a vége, zarándoklaton ez sem probléma. Szóval az időjárás a zarándok és az Égiek magánügye. Tehát nem azért írom le, hogy Komáromtól Gönyüig ítéletidőben jöttem, hogy az legyen a vége, milyen kemény gyerek vagyok. Pedig úgy vert az eső, hogy kétszer kellett kimerni a Lavórt. De mégis van abban valami szép, amikor meglett férfiember énekelve veret az égiháborúban, elkerülendő a tüdőgyulladást.

(Csak zárójelben: itt, Véneken egy nagyon kedves fiatalember adott vizet. Elmondta, hogy az eddigi 47 éve alatt iiyen ítéletidőt még nem látott. Kérdezte, nem féltem-e a vízen. Ugyan, válaszoltam, zarándokba nem üt a ménkű!)

Szóval 46 kilométer, ha lenne ilyen verseny, eszembe nem jutna benevezni (még a jól megérdemelt utolsó hely reményében sem). Aztán a soha nem látott ítéletidő. És mégis itt vagyok.

Nem az én érdemem.