Az első, majdnem pont tíz évvel ezelőtt. Azon a télen halt meg Apám. Néha szóba került, hogy jó lenne Erdélybe menni, de aztán valahogy soha nem lett belőle semmi. Hét napig tekertem kerékpárral, egyedül. A Farkasréti temetőből indultam, végül a Hármashalom oltár széléhez támasztottam a biciklit. Teljes csend volt, rajtam kívül egy teremtett lélek nem volt a Nyeregben.
A második pár napja, a pünkösdi búcsúba. Autókkal, hosszú utazás után. Családdal, és Tomaji Attila költő barátommal, meg az övéivel.
Sokkal eltérőbb módon talán nem is lehet Csíksomlyóba érkezni. Ráadásul, ötven felé már vannak az ember életében tíz évek, amelyek nyugalmasan teltek, másokba meg sok minden zsúfolódott. Hát, ez a két megérkezés közötti, az utóbbiba tartozott. Elég csak arra gondolni, hogy felnőttek a gyerekek.
Egyik is zarándoklat, a másik is.Nyilván, két útba az ember soha nem viszi ugyanazt magával. Ennek megfelelően, nem is ugyanazt kapja. Egy biztos: amit otthon hagysz, az otthon is marad. De mégis: a legváratlanabb pillanatokban jöhet egy megerősítés, fordulhatnak benned a dogok. Vagy csak egyszerűen, kisüt a Nap.
Hazafelé baktatva, eszembe jutott: a Camino jó dolog. Nekem még nem volt hozzá szerencsém, persze gyalogosan Csíksomlyóhoz sem. De ha csak arra gondolok, hogy a Camino visszahozta a zarándoklást a köztudatba, az már nagy szó. Mára szinte a zarándokút szinonimája lett.
Ajánlom az útra vágyó magyaroknak: ha a Caminón gondolkodnak, vegyék számításba Csíksomlyót is. A távolság, az idő azonos nagyságrend. Mára már az infrastruktúra is egészen kiépült. De Erdély, Csíksomlyó valahogy nagyon mélyen meg tudja érinteni az ember gyökereit. Még azokét is, akik egyébként kevéssé fogékonyak erre.
