Tomaji Attila költő barátom szegezte nekem a kérdést, és hát volt időm gondolkodni rajta. Összességében arra jutottam, hogy ha egy szóval kellene válaszolnom. a harmóniát.

Persze, a dolog kicsit másképpen volt hangszerelve tizenévesen, mint most, az ötven felé közeledve.

A víz, a természet már önmagában egyfajta teljesség, vagy annak a lenyomata és hát erre még az olykor kérges lelkű (vagy annak tűnő) serdülők is fogékonyak. Valahonnan valahová eljutni a saját erőnkből, annak fizikai és minden más vonatkozásában, szintén inspiráló egy fiatalnak. (Főleg, ha oda is ért.) És közben szépen lassan, észrevétlenül mindez részévé válik az önazonosságának. Valahogy úgy voltam ezzel már gimnazistaként, hogy ha a vízen vagyok, akkor közel az Ég. Pedig zsigerből jövően szemérmes voltam mindig ezekben a témákban.

Nagyjából ugyanígy áll mindez ma is. Talán törvényszerű volt a visszatérés a vízhez. Futni is jó volt, kerékpározni is. De valahogy a természetes közeg nekem már csak a víz marad.

Alapvetően folyamatosan úton vagyunk. Van persze néhány röpke pillanat a megérkezés élményével, de azután tovább kell indulnunk. És ezzel nincs is semmi baj, az „úton levés” természetes létformánk. Viszont a hétköznapi útjaink talán nem is utak már, hanem versenypályák. Rohanunk, szétnézni sincs időnk, olykor csak utólag vesszük észre, hogy át is gázoltunk valakin. No hát, ebből készülök kilépni pár napra. Kicsit engedni, hogy lassú legyek. Kicsit rácsodálkozni arra, amiben létezem. Kicsit átszűrni magamban mindazt, ami fontos: földieket és égieket. Szóval zarándokolni. Persze, a vízen!