Egy pár napja derült ki, hogy mostanában olyan feladatok várnak rám, amelyeket nem tudnék jó lelkiismerettel elvégezni úgy, hogy szombat reggel elindulok Lébénybe, a Szt. Jakab napi zarándoklatomra, És miután a klasszikus, és oly gyakran emlegetett “körülményekről” van szó, bízvást elgondolkodhatok afelől, hogy ez miért alakult így az utolsó pillanatokban. Nem vagyok tehát beteg, és nincs kire haragudni, aki keresztül húzta volna a számításaimat, egyszerűen így alakult. És pontosan ez az, ami elgondolkodtat, hogy vajon miért. Mert azt tudom, hogy ha valami csak úgy alakul körülöttem, az soha nincs véletlenül. Az nem úgy alakul, azt a Gondviselés alakítja.

Napok óta ekörül járnak a gondolataim, de hát nem mindig könnyű ezekben a kérdésekben tisztán látni. Az biztos, hogy úgy vártam, mint kisgyerek a Karácsonyt, már számotam vissza a napokat. Ha fáradt voltam, ha feszült voltam, mindig ugyanaz volt a megoldás: megyek evezni a Jakab Útra, majd ott megoldódik. Most nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy rosszul készültem rá. Hogy tavaly megcsináltam, és azon nyomban el s döntöttem, jövőre is jövök. Hogy úgy voltam vele, mint annyi mással ebben a világban: ez jár nekem.

Úgyhogy, végül oda lyukadtam ki, hogy nem jár alanyi jogon a Jakab Út. Akkor sem, ha annyira megszerettem, és annyira vágytam rá. Ellenben ajándékként működhet. Úgyhogy megpróbálom egy kicsit átkalibrálni magam ebbe az irányba, és azon lenni, hogy jövő júliusban már megkapjam ezt az ajándékot. Amiként tavaly is megkaptam.

Most ez a feladat.