Tegnap, békésen kavarva az érdi Duna-szakaszon, egyszer csak kimondottan nagy csobbanásra lettem figyelmes. Néztem is gyorsan, honnan várható a támadás. Az a rész nem nagyon közelíthető meg a parton, nincsenek horgászok és kutyasétáltatók, így hirtelen nem tudtam mire vélni a dolgot. Miután viszonylag magas a vízállás, a fák lombja majdnem teljesen a vizet éri, az egyik ilyen fa alatt esett/ugrott valaki/valami a Dunába. Ahogy egy kicsit jobban megnéztem a csobbanás helyét, a part legszélén egy hódot vettem észre! Nagyjából 3-4 másodpercig méregettük egymást, aztán egy roppant kecses mozdulattal a víz alá bukott. Határozottan láttam a lapos farkát, tehát egyértelmű volt, kivel van dolgom. Úgy gondolom, ketten lehettek és társa vetődött sokkal kevésbé elegánsan a vízbe, amikor a kajakot közeledni látta.

Hogy egészen pontos megfigyelést adjak, az eset nagyjából 11:30-kor történt, a jobb parton, az 1629-es folyamkilométer környékén. Aztán volt még egy hasonlóan duhaj csobbanás kissé feljebb, a Kis-Háros sziget északi csúcsánál, a mellékágban, de ott már végképp nem láttam a vízre boruló lombfüggöny alatt, hogy kivel háborgattuk egymást.

Teljesen biztos voltam a látottakban, de azért kicsit utána néztem és a találkozás realitását a Dunai Szigetek blog alábbi cikke is alátámasztja. Jó szívvel ajánlom, szerintem - szokás szerint - nagyon jól körüljárja a témát!

https://dunaiszigetek.blogspot.hu/2014/12/a-hodok-masodik-bejovetele.html

Eddigi tapasztalatok a Budapesttől délre eső Duna-szakaszon: bő tenyérnyi teknősök (párban!), rengeteg vízimadár és már hód is! Örömteli, mert mindez nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy tisztul a víz!

(fénykép forrása: Dunai Szigetek blog. Horváth Ádám díjnyertes felvétele a Kopaszi-gát hódjáról.)

Hát, a végére értem. A mai olyan nyugodtabb nap volt. Mondjuk, volt is mit megemészteni, nagyon intenzívre sikeredtek a megelőzők. Nem mondom, hogy minden összeállt már a fejemben, nyilván lesz még mit átgondolni, de megpróbálok minél többet magammal vinni a hétköznapokra a vízről.

Csak egy kis adalék a végére: Győrnél még nagyon időben voltam. Aztán a Rábca-torkolatig nagyon erős volt a sodrás, nehezen haladtam. A Rábcán már látszott, hogy baj lesz az esti 6-os misével Lébényben, úgy 10 kilométert meghajtottam. Aztán, mikor a sokadik hosszú egyenest követő kanyarban még mindig nem tűnt fel a sövényházi híd és ránéztem az órára, elengedtem a dolgot. Utálok késni, de ez már nem jöhet össze.

Végül háromnegyed hétre értem Lébénybe, a templomhoz. A családom várt, kiderült, a mise nem is hatkor kezdődött, hanem ötkor... azért még be tudtam menni a templomba.

Hát, ez a zarándoklat így ért véget. Szép volt minden pillanata.

Tudtam én előre, hogy a mai nap a ráhagyatkozásról fog szólni. Amikor szerveztem az utat, Neszmély és Vének között nemhogy szállást, de még egy vendéglőt sem találtam a parton. Mert mindennek helyben kell lennie, a Lavór súlya meg a cucc együtt nagyjából 45 kiló, még a vízen is munkás mozgatni. Nem volt mit tenni, be kellett vállalni.

De nem ismertem ezt a Duna-szakaszt, hol mekkora a sodrás (zűrösebb helyeken szinte egy helyben áll az ember). A másik oldalon viszont ott volt, hogy mégiscsak egy zarándoklaton lennék, nem egy teljesítmény túrán, itt azért más a muníció. De bevallom őszintén, kicsit így is hadilábon álltam a kérdéssel. Pedig 9 éve, amikor kibicikliztem Csíksomlyóba, akkor is voltak horror napok, de ez a kérdés fel sem merült. Visszalépés a javából...

Aztán az időjárás. Zarándoklaton fel sem merül, abban megyünk, amit kapunk, nem véletlen van ez így. Versenyen még csak meggondolja az ember, kell-e ez nekem, nem lesz-e sérülés, betegség a vége, zarándoklaton ez sem probléma. Szóval az időjárás a zarándok és az Égiek magánügye. Tehát nem azért írom le, hogy Komáromtól Gönyüig ítéletidőben jöttem, hogy az legyen a vége, milyen kemény gyerek vagyok. Pedig úgy vert az eső, hogy kétszer kellett kimerni a Lavórt. De mégis van abban valami szép, amikor meglett férfiember énekelve veret az égiháborúban, elkerülendő a tüdőgyulladást.

(Csak zárójelben: itt, Véneken egy nagyon kedves fiatalember adott vizet. Elmondta, hogy az eddigi 47 éve alatt iiyen ítéletidőt még nem látott. Kérdezte, nem féltem-e a vízen. Ugyan, válaszoltam, zarándokba nem üt a ménkű!)

Szóval 46 kilométer, ha lenne ilyen verseny, eszembe nem jutna benevezni (még a jól megérdemelt utolsó hely reményében sem). Aztán a soha nem látott ítéletidő. És mégis itt vagyok.

Nem az én érdemem.

Ma feszültséggel telve indultam Esztergomból. Rosszul is aludtam, de nem a kemping szomszédságában zajló koncert miatt. Az Alvin és a Mókust eddig nem ismertem, hát most meg lett. Tetszett, bár nekem egy kicsit sokat káromkodtak, ebből is látszik, hogy öregszem...

Egyszerűen, nagyon hétköznapi dolgok csúsztak be. Egy zarándoklattól mást vártam. Aztán rájöttem, hogy ez abszolút nem baj. A hétköznapi dolgaink is mi vagyunk, pontosabban az, ahogy megoldjuk őket. Csak hát a megoldást nem láttam, ez feszített meg.

Lassacskán aztán rájöttem, hogy meg kell tennünk mindent. Ha valami kilátástalannak tűnik, akkor azt őszintén meg kell mondani. Aztán, ha tényleg mindent megtettünk a legjobb képességeink szerint, akkor nincs más hátra, mind az Égiekre bízni a többit.

Az igazi megnyugvást aztán egy vihar hozta el. Paradox módon, először tudtam a mindenféle, napégés ellen használt felsőimtől megszabadulni. Nekivetkőztem, mint a régi birkózók, viaskodtam a széllel, a hullámokkal, a sodrással. És hagytam, hogy kilúgozzon belőlem minden feszültséget.

Aztán Lábatlanban, ebéd közben megbeszéltük a szőlő dolgait az étterem vezetőjével, aki főzött rám és mellém telepedett egy kávéval. Neszmélyben pedig egyes-egyedül kaptam egy teljes csónakházat, megmutatták, reggel hol hagyjam a kulcsot. El sem akartam hinni, hogy manapság még van ilyen....

(Tegnap a gyatra net miatt nem tudtam képet mellékelni, most igyekszem pótolni.)

Ma parádé volt. Már egy párszor végigeveztem a Dunakanyart, de soha nem felfelé. Hogy az egyik legszebb csücske kishazánknak, azt nem kell részletezni. Lefelé robog az ember, felfelé észrevesz egy csomó, addig nem látott részletet. Már ha van hozzá elégenergiája: kis túlzással, itt annyit kell két kilométerbe fektetni, amennyiből felmegyünk Pestről Szentendrére.

De aztán az jutott eszembe, hogy milyen tökéletesen össze van rakva körülöttünk minden. Ahol széles a folyó, ott az ember minduntalan az alját kaparja (elnézegetve a kopásokat a lapátomon, már tudom, miért a legolcsóbb változattal evezek). Aztán, ha hegyek közé szorul, mintha falnak mennénk. A Nap este lenyugszik és reggel felkel. Mindez kiszámítható, megismerhető. Tökéletes. Ami elrontható benne, az rajtunk múlik. És ha valamennyien a legjobbra törekednénk, akkor valószínűleg közelítené a tökéletest minden bennünk és körülöttünk. Végső soron, egyszerű házi feladat.

Majdnem itt ért véget a nap, aztán olyan kérdésekkel találkoztam este, amikre a legjobb indulattal sem tudom a megoldást. Végső soron, itt sem lesz más lehetőségem és feladatom, mint tenni a legjobbat a képességeim szerint. Azt hiszem, lesz itt még feladat ráhagyatkozásban is...

Ahogy a rocklegendák mondják, én is elhagytam a várost.... amivel persze nincs semmi baj (mármint a várossal), de néha óhatatlanul ki kell lépnünk a hétköznapokból, hogy némi távolságból láthassunk a dolgainkra és önmagunkra. Ehhez nem árt egy kis környezetváltozás, nahát a víznél kevés alkalmasabbat találni!

Ezen a szakaszon  a Duna, pontosabban a Szentendrei kiság a legszebb arcát mutatja. Ráadásul kényelmes is: lehet találni vendéglőket, büféket, visszasírom még ezt a kiszolgálást a későbbiekben!

Ez a nap a ráhangolódásé volt: átállni a szokásos hétköznapok tempójáról a hullámok, a folyó ritmusára, elkezdeni meghallani a saját gondolatainkat. Szép nap volt, valahogy az ötlött fel bennem, hogy tégy engem a békéd eszközévé. Ebben van talán a legnagyobb szükségem most munícióra. Ezen a csapáson megyünk tovább!

(Elnézést az esetleges elütésekért, igen aprók a szövegszerkesztő betűi a telefonon. A szemüvegemért pedig végképp semmi kedvem nem volt visszamenni a sátorba!)