Tegnap Zolival, Tamással és Dáviddal megjártuk az 1Úton Nemzetközi Zarándoknap Nepomuki Szt. János Vízi Zarándoklatát.

Bennem azért voltak kérdőjelek, hiszen soha nem eveztem még látássérült emberekkel. Némileg aláhúzta ezt Anna nővér is, amikor kiderült, hogy náluk sem került még sor ilyesmire. De aztán magától értetődő természetességgel jelölte ki a három zarándok társunkat, ez azért már egy kicsit megnyugtatott: mégsem annyira vad az ötlet. Mármost, amikor tegnap nekiindultunk, az urak hozzáállása már eloszlatott minden kételyt: vagányak, nyitottak, vidámak, melegszívűek. Így is telt a nap, minden ment, mint a karikacsapás, semmilyen megakadásunk nem volt.

Mi volt a meghatározó a tegnapi napban? Hogy újra megerősítsük magunkban: az élet aprónak nevezett csodái rakják össze az evilági teljességet. És ha valaki ezek befogadására nem képes, adott esetben észre sem veszi őket, akkor soha nem fog tudni hátradőlni, hogy a világ szép és élni jó. És ebben Zolitól, Tamástól és Dávidtól komoly leckét lehetett venni. Aztán az együttlét, a közös munka (evezés), a teremtett világ szépségében való közös öröm. Az, hogy szembesüljünk vele, melyikünk hogyan érzékeli mindezt, a neki adott lehetőségekkel élve. És itt megint alapvető élményekkel lesz gazdagabb a látó ember, amikor a nem látó társa tapasztalataival szembesül. Én például, képletesen is szólva, mindig átsiklottam a hullámokon. Tegnap pedig voltak ilyen és olyan hullámok is, volt olyan szakasz, ahol nagy hajóforgalom volt, máshol meg keményen befújt a szél. És a társaim rávezettek, hogy az egyiknek ilyen hullámzása van, a másiknak meg amolyan. Tessék észrevenni, mert egyik jobb, mint a másik. És még hosszasan folytathatnám a sort.

Anyukám, a maga 77 évével evezett, egyben tartotta a nem kevés cuccunkat, etetett-itatott minket. Bori lányom bandázott a fiúkkal, Bezzegh úr hozta a maga vidám magabiztosságát. Lévén a két fiatalabb, a sebesség bűvöletében inkább élő társunk az ő hajójában, rendre saját csúcsokat döntögettek, ilyenkor fölpörögtek, elégedetten, vagy kevésbé elégedetten nyugtázták, hogy gyorsabbak, vagy lassabak voltak-e az előző vágtájukhoz képest, majd békésen csorogva, bevárták a mi megfontoltan haladó egységünket.

A nap végén pedig Esztergomban összefutottunk Molnár András barátunk zarándok csapataival és együtt vettünk részt a szentmisén. Illetve, részünkről csak a második felén, persze, hogy megcsúsztunk időben, amíg útjára engedtük a vontát a hajóinkkal...

Meghatározó, szép nap volt, adjon még a Jóisten sok ilyet nekünk!

https://index.hu/sport/2018/08/16/balczo_szuletesnap_80_eves/

(kép forrása: https://halisolimpia.blog.hu)

Tavaly lemaradtam az 1Úton Nemzetközi Zarándoknap vízi szakaszáról, idén már mindenképpen úgy akartam összerakni a nyári programot, hogy ott lehessek. Közben aztán arra kanyarodtak a dogok, hogy számomra ez lesz az idei szezon egyetlen zarándoklata. Ellenben, egészen szépen kezd alakulni a dolog...

Történt ugyanis, hogy valahogy beugrott: miért is akarnék én egyedül menni egy ilyen, nem túl hosszú és nem túl megerőltető zarándoklatra? Az ötletet tett követte, Kakuk Andi barátom ajánlásával jutottam el Fehér Anna nővérhez, a Vakok Batthyány László Római Katolikus Gyermekotthonába (az intézet nevét önkényesen, némileg lerövidítettem). Anna nővér úgy ítélte meg, három növendéküknek élményt jelenthet egy ilyen zarándoklat, így egy teljesen vak és két gyengénlátó fiatalember társaságában tervezzük a Karva és Esztergom közötti távolságot leküzdeni (a lecsorogni talán közelebb áll a valósághoz, de kevésbé heroikus).

Az, hogy közben többesszámra váltottam, egyáltalán nem véletlen. A terv ugyanis az volt, hogy két hajóval kellene menni. Kényelmesebb és biztonságosabb is. Igen ám, de találni kellett egy kenus kormányost, aki nálam is profibb (mondjuk, itt még nincs nagyon magasan a léc), rá lehet bízni egy ilyen küldetést és még nem is idegen tőle egy zarándoklat szellemisége. Amikor Kocsis István barátomnál (alias Bezzegh úr) bejelentkeztem, nemes lazasággal csak annyit válaszolt, számíthatok rá. Nos, ő pedig főnyeremény a vállalkozáshoz: profi túra-, és rafting vezető, sok-sok éves tapasztalattal, nem nagyon tudja már semmi meglepni a vízen.

A következő gondot is ő vette fel: mi van, ha valamelyik fiú nem akarja vízen folytatni az utat, nem érzi magát biztonságban, vagy más okból? Végül is, teljesen életszerű eshetőség, Anna nővéréknél a növendékek megtanulnak úszni, de azt konkrétan tudjuk, hogy vízitúrára, vízi zarándoklatra még nem került sor. Kellene egy kísérő autó a parton... Nos, erősen úgy fest, ez a probléma is megoldódik.

Aztán rögtön jött a következő: jó lenne a kormányosok mellé még egy-egy kísérő a hajókba. A kormányos ugye, optimális esetben kormányoz, de ha pl. jön egy hajó és hullámok várhatók, jó lenne, ha a zarándoktársaink meg tudnák fogni valaki kezét, össze tudnának valakivel kapaszkodni, hogy biztonságban érezzék magukat. Aztán utána folytatódhat a mulatság! A kormányos, magas funkciója okán, erre nyilvánvalóan alkalmatlan. Ez még egy nyitott kérdés volt, egészen tegnap estig, amikor is a 77 éves Édeanyámnak beszámoltam az előkészületek állásáról. Magától értetődő természetességgel rávágta, hogy ha tud segíteni, szívesen jön. Hát persze, hogy tud! Azon melegében megbeszélte Borcsi lányommal, hogy ő lesz a másik kísérő, ő szintén fontos oszlopa a bulinak, tekintettel arra, hogy már második nyáron szolgált sérült gyerekek között egy óvodában, és remekül szót értettek egymással.

Pillanatnyilag tehát úgy áll a helyzet, hogy nekem már csak a szendvicseket kell megkennem pénteken, minden mást menedzseltek számunkra Odaföntről. Reméljük, nem lesz ítéletidő, mert akkor esőprogram módra kell átváltanunk. Azért, ha addig is gondoltok néha ránk, azt nagyon megköszönöm. Ugyanis azzal a megnyugtató érzéssel indulhatunk neki a zarándoklatnak, hogy még soha egyikünk sem csinált ilyet, úgyhogy elkél némi támogatás, hogy minden úgy történjen, ahogy szeretnénk!

Egy pár napja derült ki, hogy mostanában olyan feladatok várnak rám, amelyeket nem tudnék jó lelkiismerettel elvégezni úgy, hogy szombat reggel elindulok Lébénybe, a Szt. Jakab napi zarándoklatomra, És miután a klasszikus, és oly gyakran emlegetett “körülményekről” van szó, bízvást elgondolkodhatok afelől, hogy ez miért alakult így az utolsó pillanatokban. Nem vagyok tehát beteg, és nincs kire haragudni, aki keresztül húzta volna a számításaimat, egyszerűen így alakult. És pontosan ez az, ami elgondolkodtat, hogy vajon miért. Mert azt tudom, hogy ha valami csak úgy alakul körülöttem, az soha nincs véletlenül. Az nem úgy alakul, azt a Gondviselés alakítja.

Napok óta ekörül járnak a gondolataim, de hát nem mindig könnyű ezekben a kérdésekben tisztán látni. Az biztos, hogy úgy vártam, mint kisgyerek a Karácsonyt, már számotam vissza a napokat. Ha fáradt voltam, ha feszült voltam, mindig ugyanaz volt a megoldás: megyek evezni a Jakab Útra, majd ott megoldódik. Most nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy rosszul készültem rá. Hogy tavaly megcsináltam, és azon nyomban el s döntöttem, jövőre is jövök. Hogy úgy voltam vele, mint annyi mással ebben a világban: ez jár nekem.

Úgyhogy, végül oda lyukadtam ki, hogy nem jár alanyi jogon a Jakab Út. Akkor sem, ha annyira megszerettem, és annyira vágytam rá. Ellenben ajándékként működhet. Úgyhogy megpróbálom egy kicsit átkalibrálni magam ebbe az irányba, és azon lenni, hogy jövő júliusban már megkapjam ezt az ajándékot. Amiként tavaly is megkaptam.

Most ez a feladat.

Az első, majdnem pont tíz évvel ezelőtt. Azon a télen halt meg Apám. Néha szóba került, hogy jó lenne Erdélybe menni, de aztán valahogy soha nem lett belőle semmi. Hét napig tekertem kerékpárral, egyedül. A Farkasréti temetőből indultam, végül a Hármashalom oltár széléhez támasztottam a biciklit. Teljes csend volt, rajtam kívül egy teremtett lélek nem volt a Nyeregben.

A második pár napja, a pünkösdi búcsúba. Autókkal, hosszú utazás után. Családdal, és Tomaji Attila költő barátommal, meg az övéivel.

Sokkal eltérőbb módon talán nem is lehet Csíksomlyóba érkezni. Ráadásul, ötven felé már vannak az ember életében tíz évek, amelyek nyugalmasan teltek, másokba meg sok minden zsúfolódott. Hát, ez a két megérkezés közötti, az utóbbiba tartozott. Elég csak arra gondolni, hogy felnőttek a gyerekek.

Egyik is zarándoklat, a másik is.Nyilván, két útba az ember soha nem viszi ugyanazt magával. Ennek megfelelően, nem is ugyanazt kapja. Egy biztos: amit otthon hagysz, az otthon is marad. De mégis: a legváratlanabb pillanatokban jöhet egy megerősítés, fordulhatnak benned a dogok. Vagy csak egyszerűen, kisüt a Nap.

Hazafelé baktatva, eszembe jutott: a Camino jó dolog. Nekem még nem volt hozzá szerencsém, persze gyalogosan Csíksomlyóhoz sem. De ha csak arra gondolok, hogy a Camino visszahozta a zarándoklást a köztudatba, az már nagy szó. Mára szinte a zarándokút szinonimája lett.

Ajánlom az útra vágyó magyaroknak: ha a Caminón gondolkodnak, vegyék számításba Csíksomlyót is. A távolság, az idő azonos nagyságrend. Mára már az infrastruktúra is egészen kiépült. De Erdély, Csíksomlyó valahogy nagyon mélyen meg tudja érinteni az ember gyökereit. Még azokét is, akik egyébként kevéssé fogékonyak erre.

https://www.magyarkurir.hu/hirek/-majd-en-tollak-kerekesszekkel-caminon#lightbox['g86474']/1/

(kép forrása: https://www.mda.org/liveunlimited/stories/two-friends-one-wheelchair-pilgrims-way-justin-patrick-live-unlimited-camino-de-santiago/)

Idén is megrendezésre kerül az 1Úton Nemzetközi Zarándoknap. Tavaly nekem már majdnem összejött, de akkor végül összeakadt a családi nyaralással. Idén viszont szabad a pálya, tervbe van tehát véve a kiemelt szakaszként meghirdetett Nepomuki Szent János Vízizarándoklat a Karva (Karvany nad Dunajom) - Esztergom szakaszon.

Hab a tortán, hogy esztergomi főiskolai szervezkedés eredményeként, közös találkozó van kilátásban a városba befutó, Molnár J. András barátunk által vezetett, Letkés-Esztergom gyalogos zarándok csapattal. Ami pedig a motivációt illeti, az idei zarándoknapot az édesanyákért ajánljuk fel, szerintem nem nehéz azonosulni vele.

Amennyiben valaki gondolkodik egy közös csorgásban, célszerű elkezdeni szervezni! Előre látható, hogy egy ilyen napon, ráadásul augusztus második felében, korlátozottan lesznek csak elérhetők kölcsönözhető hajók.

További infók a legautentikusabb forrásból:

http://1uton.mariaut.hu/cikk/30338/Kravany_nad_Dunajom_Karva__Esztergom

A Wikipédia idevágó szócikke szerint, a Zánka fölötti Nivegy völgyben található Balatoncsicsót "1272-ben Chychow néven említik először. Az Árpád korban Ároktő, Herend, Szentbereckfa és Szent Balázs-falva települések voltak a területén, ekkor a teljes völgy királyi birtok volt, királyi népekkel. Ebből a korból legjobb állapotban a Szentbalázs dűlőben egy 1200-as évekből származó román stílusú templom romjai vannak, melyet az 1300-as években gótikus stílusban átépítettek. A romot 2001-2002-ben részlegesen felújították. A törökök 1526 után elfoglalták. Lakói 1600-as évektől református hitre tértek. 1754-ben német/frank telepesek újraalapították a falut."

Nohát, ennél a Balázs-hegyi templomromnál, már hagyománnyá vált a Balázs napi szentmise és Balázs áldás. Amint idén elhangzott, ez már a huszonötödik volt. Február elején egy szabadtéri mise azért mindig kaland, most szombaton azonban különösen érdekes volt: az elején még abszolút őszies volt a táj, ami aztán rövid egy óra alatt teljesen télbe öltözött. És hát persze azt se felejtsük el, hogy egy szőlőhegyen vagyunk, ahol ilyenkor kinyitják a pincéket, úgyhogy a népes zarándok sereg jókedve is garantálva volt...

Régen mindig március elején szálltunk vízre. Emlékszem, olyankor már mindig "viszketett az ember feneke". Hát hogy ne viszketett volna, a téli edzések ugyanis rendre tanmedencével (majd egyszer írok e kevéssé humánus edzésmódszerről mindazoknak, akik nem ismerik), futással, úszással és erősítéssel teltek. Amiket nyilván nem lehet az evezéssel egy lapon említeni! Szóval az Ünnepek utáni időszak még acélos téli reménytelenségben telt, nagyjából ekkortájt jártunk az alapozás közepénél.

Idén viszont minden másként történt. Vén fejjel már persze a téli alapozás sem úgy néz ki, mint az ifjú titánoknál. Alkalmasint egy az egyben el is marad. Különös öröm tehát, ha jön egy olyan tavasz-a-télben pár nap, mint most Vízkeresztkor. Ilyenkor még a magamfajta puhányok sem sokat gondolkodnak: föl a kocsi tetejére a csomagtartó és irány a víz! Mondjuk, furán mutattam az M0 -on a sok, síléccel felszerelt kocsi között...

Szóval, igen élvezeteset eveztem szombaton, aztán mindjárt rá is dupláztam vasárnap! Ha már egyszer felcihelődtem...

Soha rosszabb szezonkezdést!